Azt mondod, boldogtalan vagy. Depressziós. Még te sértődsz meg, amikor ezt úgy tálalod nekem, hogy én tehetek erről, mert nem vagyunk egymásra hangolva, és én felkapom a vizet.
Azt mondod, jobb neked egyedül, full magányosan egy kamionban messze innen, és elég, ha egy héten csak egy éjszakát töltesz itthon.
Most tél van. Nem tudsz a teraszra kiülni, nem tudsz a kertbe kimenni, be vagy zárva a négy fal közé. Ezért vagy lehangolódva.
Azt mondod, az internetezés egy rossz pótcselekvés. Talán így van. Azelőtt sokat olvastál, filmeket néztünk, sétáltunk. Azelőtt fiatalabbak voltunk.
Nézed a közösségi oldalakon a kollégáid megosztásait. Itt voltak, ott voltak, amott voltak. Azt mondod, ők tudnak élni. A tied nem élet. Nem élünk. Mi is élhetnénk.
Mit tegyek ez ellen? Talán már nem is akarok ellene tenni. Bele vagyok én is fáradva a te nehéz lelki állapotod hordásába. Mert hiába mondod, hogy önző vagyok, nem veszed észre, hogy folyamatosan rólad szól minden, és minden körülötted forog.
“Jó” ezeket hallani.
Bármikor, amikor a szívemet érzem, nem bánnám, ha itt lenne a vég. Ha már boldogtalan vagy mellettem, akkor minek létezzem tovább? Szeretem a gyerekeimet, de hamarosan már a lányomnak se lesz rám szüksége. Megáll a saját lábán.
A fiam szeretne már önállóvá válni, amit nem is lehet felróni neki. Csak hogy türelmetlenné vált: lakást szeretne tőlünk még azon az áron is, hogy eladjuk a jelenlegi házunkat, csinálunk belőle kettőt, a húga meg le van sajnálva.
Ha vennénk neki egy lakást, tudom, hogy nem nézne felém többet. De már ez sem érdekel. Én megtettem, amiért megszülettem. Két embernek életet adtam, tanítottam, taníttattam, szerettem. Ennyi. Ha már nincs rám senkinek szüksége, akkor én itt végeztem. Minden további nap csak időpocsékolás.
Boldogság? Mi az?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: