A hegedű

 Az úgy történt, hogy van egy régi-régi hegedűm, amelyen nyolc évig tanultam  játszani. Még az édesapámtól örököltem, Ő meg az Ő apjától. Tulajdonképen  muzsikus család vagyunk, bár senki sem a zenei talentumával kereste a kenyerét. Apám  orvos volt, apai nagyapám pedig állomásfőnök.

– Mi lenne, ha mi is megpróbálnák elárvereztetni? – tettem fel a kérdést hangosan.

– Miért is ne? – gondolkodott el a férjem – De mielőtt rászánjuk magunkat erre a lépésre, meg kellene mutatnunk egy szakértőnek.

A keresőbe beütötte a “hangszerszakértő” szót.

Erre kiadott vagy nyolcat. Mindjárt az elsőre rákattintott. Az oldal megnyílt. Egy régi hegedűkészítő család leszármazottja hirdette magát, mi szerint készít, javít és értékel vonós hangszereket.

A másodikat is megnézte. Az illető úr nem szimplán hangszerkészítőként és javítóként ajánlotta magát, hanem olyan mesterként, akinek szakértelmét a rendőrség is igénybe szokta venni. Végül a harmadik helyen egy jó környéken lévő hangszerbolt tulajdonosa állt, aki szintén vállalt hangszerbecslést. Mind a három nevet és címet kiírtuk egy papírra. Ha akkor sejtettük volna, hogy mibe keveredünk, akkor hagyjuk a fenébe az egészet.

Csak szépen sorjában. Először az első címre mentünk. Egy budai  kerület  csendes utcájában lakott az ősi hangszerjavító család leszármazottja, Nemessányi mester. Nagyon kedvesen fogadott bennünket. Bevezetett a műhelyébe, ahol megmutattuk neki a hangszert. Óvatosan fogta kézbe, alaposan megvizsgálta, majd azt mondta, hogy igazából nem tudja egyértelműen megmondani erről a hegedűről, hogy valóban Eberle mester műhelyéből származik-e, de valószínűnek tartja, hogy igen. Ahhoz, hogy ezt minden kétely nélkül ki merje jelenteni, szét kellene szednie és alaposabban megvizsgálnia. Ez után a hegedű sérülését nézte meg, amelyre mondott egy összeget, amit akkor még sokallottunk nem tudván, hogy később még bánni fogjuk, hogy nem fogadtuk el.

De ugyebár egy megfontolt ember az orvostól kijövet is azt mondja, hogy egy vélemény nem vélemény. És mi biztosak akartunk lenni, hogy ha nem is egy Stradivári, de egy mesterhegedű birtokában vagyunk, ami a piacon egy jelentősebb összeget képvisel.

A sorban következő hangszerész a kilencedik kerületben tevékenykedett, a róla olvasott információk alapján feltételeztük, hogy egy vén róka lehet a szakmában, mivel egy általa létesített iskolát is vezetett, ahol Ő okította a jövő generációt.

Belépve a műhelybe egy fiatal ember tette fel a kérdést, hogy kit keresünk?

– Turcsák Gábort. – feleltük, mire egy kb. 55-60 év körüli, göndör hajú, magas, szemüveges férfi fordult felénk.  Ő az, mondta, mi pedig üdvözöltük és elmondtuk, hogy mi járatban vagyunk. Amikor a hegedű származása került szóba, szinte felvillanyozódott. Egyből kiáltott a tanulóinak, hogy jöjjenek és nézzék meg Ők is, mert képzeljük el, hogy épp egy hete adtak el egy ugyanilyen hangszert igen jó áron, amelyet neki darabokban, egy nejlon szatyorban hozott be egy férfi azzal, hogy a padláson találta és érdemes-e, egyáltalán lehet-e összerakni?

Naná, hogy érdemes volt! Elmondása szerint miután összeillesztette a puzzle darabokban lévő hangszert, a férfinak sikerült egy hangszerárverésen egy számára elképzelhetetlen összegért túl adnia rajta.

Elvette tőlünk a hegedűt és többé nem adta ki a kezéből. Nézte, forgatta, belevilágított, majd egy idő után megállapította, hogy ez a hegedű minden kétséget kizáróan  Johan Uldarikus Eberle mester műhelyéből való. És az értéke? Úgy 45 000 eurót is megadhatnak érte egy nemzetközi árverésen, de most nincs nagyon kereslet az antik hangszerekre.

45 000 eurót? Álmomban sem gondoltam volna, hogy ez a hegedű, amin a nagyapám és az édesapám is játszottak, no meg persze én, az ennyit kóstál!

A férjemmel összenéztünk. Ez biztos? Jól hallottuk? Egyszerűen nem akartunk hinni a fülünknek.

Tapasztalt vén róka volt a mester, jól ismerte az embereket, tudta, milyen hatást vált ki belőlük egy ekkora összeg kimondása. Mi sem okoztunk Neki csalódást. Addig nem tette le a hangszert, amíg bele nem egyeztünk, hogy Nála hagyjuk a hangszert javításra. Ez a döntésünk 500.000 forintunkba került. Azonban Nekünk nem volt ennyi pénzünk. Kénytelenek voltunk kölcsön kérni a barátainktól. És Ők adtak. Mi pedig odaadtuk a Mesternek.

Körülbelül egy hét múlva mentünk el a hegedűért. A Mester nem győzte dicsérni magát, hogy milyen  szép munkát végzett.  És valóban: úgy helyre hozta a hangszert, hogy semmilyen repedés nem látszott rajta. Vagy dél órán keresztül mutogatta, hogy mit hogyan hozott helyre, gondosan dokumentálta magát a számítógépen is. Átadtuk neki a pénzt, Ő pedig átnyújtotta a szakvéleményt lepecsételve, aláírva. És ekkor jött a hideg zuhany. Mikor megkérdeztük, mindezek után tudna-e segíteni a hangszer értékesítésében, azt felelte, hogy Ő személy szerint nem, viszont van egy ember Londonban, akit ha megkeresünk, talán válalja (naná, hogy nem kevés jutalékért), hogy lebonyolítja az árverezését. Ja! És már szó sem volt 45 000 Euróról, hanem csak 9000-10000 Euróról. útravalóul még azt mondta, játsszak rajta sokat, hogy csiszolódjon a hangja.

Kisétáltunk az üzletből, fuldokoltunk a méregtől, hogy így hagytuk magunkat csőbe húzni, Minket, akik mindig annyira óvatosak voltunk. Fogtam a hegedűmet és néztem. Eszembe jutottak az emlékek, amikor “belenőttem” és megkaptam az Apámtól. Mennyire szerettem rajta játszani, úgy hozzám idomult, mint ha az ötödik végtagom lett volna. És most ezek után elkezdtem utálni. Olyan idegen lett számomra, hogy szerettem volna minél előbb megszabadulni tőle. Csak meredtem rá és nem tudtam, hogyan tovább. Gondolataimat a férjem állította meg. Azt javasolta, keressünk valakit, aki ért a hegedűkhöz és hátha tud nekünk az értékesítésben segíteni.

Hazaérve elkezdtünk tovább kutakodni az Interneten. Felhozott egy belvárosi üzletcímet, amelynek tulajdonosa egy szép magyar névvel megáldott hegedűkészítő volt. Amit a honlapján olvastunk, bizalomra adott okot, bár  Turcsák Úrral való üzletelésünk nagy óvatosságra intett Bennünket.

Az üzlet a belváros szívében van, egy nagyon frekventált utcában, minden nehézség nélkül megtaláltuk. Amikor beléptünk, ismerős arcot pillantottam meg a pult mögött: egy ismerősömet a helyi patikából. Hamar kiderült, hogy Ő a felesége D. Úrnak, a tulajdonosnak. Miután elmondtuk történetünket D. Úrnak, kezébe vette a hegedűt és első dolga volt megnézni a címkét. És ekkor jött a következő hideg zuhany. Közölte velünk, hogy a címke nem eredeti, hanem egy fénymásolat.

– Az nem lehet! –  szakadt ki Belőlem. – Ez a hegedű a családunk birtokában  van már majdnem százharminc éve,  a fénymásolót meg csak 1907 óta ismerjük.

– Nem mondhatok mást, ez akkor is fénymásolat. – és elkezdte részletezni, hogy milyen jelek utalnak erre. Hiába próbáltam bizonygatni, hogy értse meg, ez egy régi hangszer, azt felelte, lehet, hogy annyi idős, amennyinek mondom, lehet, hogy ez valóban J.U.Eberle mester műhelyéből származik, de a címke alapján ez a hangszer nem ér többet 100 000 forintnál.

-Nem. maga viccel velem! – válaszoltam kissé idegesen. -Ön szerint Turcsák Úr mért írna alá egy olyan szakvéleményt, amely valótlan adatokat tartalmaz?

– Azért, mert az az ember egy csaló! – mondta ingerülten D. Úr, és hogy kijelentésének nyomatékot adjon, elkezdte mesélni saját esetét a fent említett mesterrel. Azonnal világossá vált számunkra, hogy kibékíthetetlen ellentétek vannak a két ember között. Innentől kezdve nem volt hiteles, amit D. Úr állított a hangszeremről.

Az akkori főnököm ismeretségi körében volt egy hegedűművész. Ő ajánlotta a saját hangszer javítóját, akivel találkozót beszéltünk meg. Budapest, VIII. kerület, a magyar “Harlem”. Itt lakott a mester, akinek a vérében nem csak 1-2 vonó volt. Éppen lakásfelújítás közepén volt, amikor megérkeztünk hozzá. Neki is elmeséltük a hegedű történetét és az addigi kálváriánkat, majd elvette a hangszert és ő is alaposan átnézte. E közben körbe néztünk a szobában és a szekrény egyik polcán feltűnt nekem egy fekete hegedű. Ez idáig ilyen színűt még nem láttam. Kis  idő múlva megkérdezte, hogy mi a szándékunk a hegedűvel? Szeretném értékesíteni – mondtam-,de nem 100 000 Ft-ért. Azt felelte, hogy neki van néhány olyan ismeretsége, aki esetleg vevő lehetne rá. Majd jelentkezik.

Eltelt néhány nap, miután felhívott. Azt mondta, hogy egy műgyűjtő ismerőse Canadából éppen itt van néhány napig és szeretné megtekinteni a hegedűnket, amiről mesélt neki. Ha mi is beleegyezünk, akkor megszervez egy találkát vele. Gondoltuk, mi veszteni valónk van? Igent mondtunk.

Más  nap ott ültünk ismét a fiammal a lakásában. Aztán egyszer csak megérkezett a “canadai műgyűjtő”, az ő szemében is voltak vonók, és hozott magával egy hegedűt. Rögtön a tárgyra tértek: megszemlélte a miénket, majd Kökény Úr megnézte az Úriember által hozott hegedűt is. Mit tesz Isten, ugyan olyan fekete volt, mint amit néhány napja a polcán láttunk. Elkezdtem keresni a tekintetemmel, de a polcon már nem volt ott a fekete hegedű.

Innentől kicsit zavarossá vált számomra a dolog, de megpróbálom leírni a történteket. A lényeg, hogy ha a canadai hangszerét átveszi Kökény, akkor a canadai megveszi a hegedűt tőlünk 3 millió forintért. De nem tud most fizetni, mert nincs nála ennyi pénz, viszont a hegedűt addig elvinné és cserébe addig itt hagyná nálunk a fekete “értékes” hegedűjét. Egyből éreztem, hogy ez csapda!

Egy kis gondolkodási időt kértem és amilyen gyorsan csak lehetett, távoztunk. Beültünk a kocsiba és elporoltunk. 2 óra múlva felhívott Kökény Úr, hogy mit döntöttem? Azt, hogy nem adom el! – válaszoltam. Erre nagyon kiakadt. Szinte kiabált a telefonba, hogy itt a nagy lehetőség, 3 millió forintért el tudnám adni! Nem vagyok normális, ha ezt kihagyom! Éreztem, hogy remeg az idegességtől, mert nem sikerült rászednie. De én hajthatatlan maradtam. Minél erőszakosabb lett, én annál inkább tudtam, hogy nem hagyom magam csőbe húzni. Átfutott az agyamon, hogy ha bele megyek, akkor a hegedűmet sose látom viszont és egy valóban 100 000 forintos csúnya, fekete hegedű marad nálam. Furcsa volt, hogy amikor megkérdezte a “canadai”, mennyiért adnám el a hangszert, nem is alkudozott. Ja! És ahogy fel volt öltözve! Messziről ordított Róla, hogy nem Canadában vásárolt cucc van rajta, hanem magyar konfekció. Lényeg a lényeg: Nem jött létre az üzlet. Féltem is, hogy esetleg megtalálnak, hogy hol lakom, és megpróbálják ellopni a hegedűt. Ezért   aztán megtettem a szükséges óvintézkedéseket és egy ismerősömre bíztam egy időre.

Utolsó próbálkozásként a férjem felhívta az  Iparművészeti Egyetemet, ahol megadták annak a hangszerjavító mesternek a nevét, akihez ők is hordják a javításra szoruló hangszereket.  Végre egy olyan emberhez kerültünk, akin látszott, hogy becsületes, megbízható, nem akar nyerészkedni rajtunk, nem forgat bűnös gondolatokat a hangszer láttán. Megnézte nagyon alaposan és azt mondta, hogy nem tudja minden kétséget kizáróan megállapítani, hogy ez a hegedű nem eredeti, de az ellenkezőjét sem tudja kijelenteni. Bár ő nem hivatott tanúsítványt kiállítani, de inkább hajlik arra, hogy a hangszer eredeti, mint hogy nem az.

Azóta eltelt néhány év. A hegedű még mindig meg van. Ha elakarnám adni, leginkább árverésre bocsátanám. De csak külföldön vannak olyan árverések, amikre érdemes lenne elvinni, de miből utaznék ki, és vajon a Turcsák által kiállított okmánnyal kiengednének-e az országból?

Szerettem ezt a hegedűt, de ezek az emberek tettek arról, hogy megutáljam. Már a hangját sem hallom olyan tisztának, mint azelőtt. Legszívesebben megszabadulnék tőle. Pedig nem tehet róla.  A hangszer-maffia az oka, hogy így érzek.  

Turcsák cinikus szavai jutnak eszembe, ahogy a hangszerre nézek: Játsszon rajta sokat, hogy tisztuljon a hangja!